10 kedvenc – 10 zene a könyveimben

10 zene a könyveimben

Ebben a bejegyzésben összeszedtem 10 számot, ami feltűnt a könyveimben, és fontossá vált a történetben. 🙂 Jó szórakozást hozzá!

Oasis – Wonderwall (A Szent Johanna gimi 4. – Barátok)

“Az est további részében próbáltam észrevétlen maradni, azonban amikor a lelátón álltam, és Kinga eszmecseréjét hallgattam a sikeres, független nőkről, felcsendült az Oasistól a Wonderwall, én pedig megfordultam. Cortez a színpadon állt, középen, a mikrofonja sokkal magasabbra volt állítva (mint Liamnek), és behunyt szemmel, felfelé tartott fejjel énekelt. Csak egy résznél nyitotta ki a szemét. „…And after all, You’re my wonderwall”. És rám nézett. Pont rám.”


Avenged Sevenfold – So Far Away (Ég veled)

“– De egyébként szeretem a zenét – mondtam. – Rengeteg számot hallgattam versenyek előtt, meg felkészüléskor, és úgy általában is.
– Klassz. Miket?
– Hát, a legnagyobb kedvencem az Avenged Sevenfold – gondolkodtam.
– Jó ízlésre vall – vágta rá azonnal, mire elmosolyodtam.
– Köszönöm – bólintottam, de nem tettem hozzá, hogy anyu által ismertem meg a bandát. Ő szerette nagyon, és aho­gyan az lenni szokott, átragadt rám a stílusa, és egy idő után már együtt fangirlködtünk. Terveztük, hogy egyszer elmegyünk egy koncertre. De… De már nem megyünk. Istenem, milyen semmiség. Csak egy hülye koncert, és mégis, belegondolva, hogy már képtelenség teljesíteni ezt a pontot a ba­kancslistánkról. Vagy bármelyik másikat. Nem is hallgattam az együttestől semmit azóta. Azóta, hogy a temetésen szólt a So Far Away. Az emlék hatására óriási gombóc keletkezett a torkomban, és meg kellett ráznom a fejem, hogy eloszlassam a képet arról a napról, de olyan erővel csapott meg, hogy még az illatokat is éreztem, és újra láttam a napsütést, ami fur­csán narancssárgának tűnt a temetőben gyalogolva. Éreztem a karomon a nagyi szorítását, a másik oldalamon pedig apu folyamatos szipogását hallottam. Mögöttünk a rokonok és ba­rátok, akik arra az egy napra gyászba borultak, másnaptól pe­dig folytatták az életüket. Ott voltak az unokatestvéreim, meg apu szülei, valahol hátul anyu kollégái, és még egy rakás olyan, számomra illetéktelennek tűnő ember, akikkel addig sem és azóta sem volt túl sok kapcsolatunk. Lényegében csak hárman kellettünk oda. Apu, a nagyi és én. A többiek csak jelen voltak. Mert úgy illik. Aztán el is tűntek. Mert úgy kényelmesebb.”


Blue October – Say It (Bexi-sorozat 6. – Egyszer)

“G. Sz.: Az interjú előtt visszanéztem ebből az egyéves holtidődből, tehát a Késtél berobbanása és a Nagy Márk-duett közti időszakból származó, egyébként meglehetősen szenvedélyes és kimagasló előadásaidat a YouTube-on, és azt kell, hogy mondjam, voltak félelmetesen jó koncertjeid önállóan is.
Bexi: Köszönöm.
G. Sz.: Mikor nézted vissza ezeket utoljára?
Bexi: Soha nem néztem őket vissza.
G. Sz.: Miért nem?
Bexi: Mert akkor, amikor történt, nem voltam rá kíváncsi, utólag pedig már nem látom értelmét. Régen volt, és nem akarom azt érezni, amit akkor éreztem.
G. Sz.: Pedig van néhány kiemelkedő produkció. Erre a klubkoncertre például emlékszel? (Megmutatom neki a Késtél évének decemberi, egyórás koncertfelvételét.)
Bexi: (Hunyorogva nézi a képernyőt.) Igen, persze, emlékszem.
G. Sz.: A kezdő szám rémlik? Egy feldolgozás volt, amit azóta sem játszottál. Megvan, hogy mi volt az?
Bexi: Blue October – Say it.
G. Sz.: Megváltozott az arckifejezésed.
Bexi: Régóta nem hallottam ezt a számot.
G. Sz.: Pedig kiemelkedő feldolgozás. Volt benne harag és düh bőven.
Bexi: Csak az volt benne.”


Red Hot Chili Peppers – The Zephyr Song (Bábel)

“– Lemaradsz a koncertről! – kiáltotta, tölcsért formálva a kezéből, és bár nem hallottam, azért sikerült leolvasnom a szájáról. A következő pillanatban a tömeg felmorajlott, nekem pedig elállt a lélegzetem. Már a gitárból felismertem, és azonnal könny szökött a szemembe. The Zephyr Song. Mind közül, de tényleg mindegyik RHCP- szám közül a legnagyobb kedvencem. A színpadot nem láttam az előttem állóktól, így a kordonon behajolva a kivetítőt kerestem a tekintetemmel. Anthony háttal állva éppen elsétált a kamerától, majd a mikrofonállványra támaszkodva kezdte énekelni a dalt, de a kivetítő átváltott a dobosra, így nem láttam semmit. Visszatartott lélegzettel néztem Szaszára, aki mosolyogva figyelt, aztán… Aztán olyat tettem, amit nem kellett volna. Választhattam. Megpróbálok kijutni a tömegből, és átmenni a másik oldalra, hogy valahogyan összetalálkozzak Szaszával a kisebb terjedelmű tömegben. Vaaaaagy. És én a „vagy” mellett voksoltam. Mint mindig.
A kedvenc számom éppen elég erőt és löketet adott ahhoz, hogy felhúzzam magam a kordonon, és egy pillanat alatt átlógjak rajta. Az elmúlt napokban pont eleget másztam át ilyen tiltott területeken ahhoz, hogy rutinból menjen. Természetesen a biztonsági őröknek fenntartott sávban tilos, de komolyan TILOS tartózkodni, engem is kábé két másodperc alatt vettek észre, és ahogyan végre levegőt kaptam, és teleszívhattam friss oxigénnel a tüdőmet, láttam, hogy a kordonsávon belül mindkét irányból megindultak felém a kitágult orrlyukú, idegtől megvadult szekuritisek.
– Mit csinálsz, te őrült! – üvöltötte Szasza röhögve, én pedig odapattantam az ő oldalán lévő kerítéshez, és a nyaka köré kulcsoltam a kezem. A körülötte állók furán néztek rám, majd a vállukat vonogatva nyújtogatták a nyakukat, hogy tovább nézzék a koncertet. A jelek szerint csak kettőnket nem érdekelt.
– Én csak… Nem akartam ezzel várni. Egy percet sem – néztem mélyen a szemébe.
Szasza bedugta a karját a kordon rései között, és átkarolta a derekamat, én pedig a hajába túrva elmosolyodtam, és közel hajolva hozzá lehunytam a szemem, majd megcsókoltam.”


A.J. McLean – Mr. A (Bexi-sorozat 1.-Késtél)

“– Hogy tetszik?
– Jó lesz ez – biccentettem. – A Márkerek odalesznek – biztattam, mert elég pocsékul festett; csapzott volt és kipirosodott az arca, a hangja pedig továbbra sem jött vissza, pedig kímélte, ahogy csak tudta.
– Akkor jó.
– Viszont egy részt állandóan elrontasz – nevettem el magam.
– Dehogy rontom! – vágta rá, mielőtt még egyáltalán átgondolta volna, hogy miről van szó. Aztán, amikor leesett neki, mégiscsak visszakérdezett. – Melyik rész?
– Van az a… „I’m everything, you can’t stop me, I look so good, I look so fine” rész, amikor előrejön hozzád az egyik táncoslány.
– Igen? – figyelt feszülten.
– Ah, várj – tápászkodtam fel. – Gyere – nyújtottam a kezem, és felrántottam a földről. – Szóval, itt énekelsz, ő előlép így, és megfogod a bal vállát, és lépkedsz felé, kitolva őt, ő meg hátrafelé sétál.
– Igen – bólintott.
– De állandóan a jobb vállát fogod, nyilván, mert jobbkezes vagy, viszont ezzel ki fogod takarni. A koreográfus mindig itt állítja meg az egészet. Próbáld a ballal megfogni.
– Jó, jó, értem – bólogatott. – Így? – ragadta meg a bal vállamat, és tolni kezdett.
– Lazábban – szóltam. – Túl görcsös a mozdulat.
– Oké. Várj, újra – kezdte elölről.
– Így sokkal jobb – biccentettem.
– Jó. Utoljára, gyere vissza – memorizálta a dolgokat, én pedig odaléptem. – „I look so good” – énekelte érdes hangon, miközben megfogta a vállamat, és a dallam ritmusára eltolt magától. – „I look so fine. I know you would, You’d cross this line” – nézett mélyen a szemembe, én pedig határozottan bólintottam.
– Tök jó, ügyes vagy.
– Persze, hogy az vagyok – felelte, mire elmosolyodtam. Márk és az egója.”


Travis – Idlewild (Bexi – sorozat 6. – Egyszer)

“A régi lakásunkban, a kiürített (volt) szobám ablakpárkányán ülve, a lenti körúti forgalmat bámulva hallgattam Travistől az Idlewildot, azt a számot, amire a szakításunk óta mindennap elaludtam, és miközben körbelengett a nyugalom, megpróbáltam felkészülni az utolsó hétre, amit Bexiként töltök el.”


Green Day – Basket Case (A Szent Johanna gimi 2. – Együtt)

“Felfelé baktattunk a dombon, amikor Virág kérdőn körbefordult, és a tekintete megállapodott rajtam.
– Green Day szól a zsebedben – mondta.
Zavartan előkerestem a mobilom, és közben azon tanakodtam, hogy ki állíthatta be a telóm a Basket Case-re, és egyáltalán ki csörög arra, mert csak egy embert ismerek, aki szereti… A kijelzőn Cortez neve villogott, alatta egy menő deszkás képpel.
– Cortez – suttogtam, és megtorpantam az úton.
– Vedd fel! És lélegezz. De előbb vedd fel. Vagy ne! Előbb lélegezz – ugrált körülöttem Virág.”


Theory of a Deadman – Out Of My Head (Bexi-sorozat 1. – Késtél és Bexi-sorozat 5. – Valahol)

“– Volt már, hogy valakit nem tudtatok kiverni a fejetekből? – szólt a mikrofonba hanyag mosollyal az arcán, és amíg a Márkerek azt üvöltözték a színpad irányába, hogy „igen, téged!”, addig én ösztönösen lehunytam a szemem. Mert tudtam, hogy a Theory of a Deadman-feldolgozás jön. Amit azért választott Márk a Pop/Rock-döntőre, mert megtetszett neki a csengőhangom, amikor Kemálnál ültünk. Out Of My Head. Az egyik legintenzívebb emlékem Nagy Márkról. Semmi extra, csak ültünk este a gyrosozóban, tele félelmekkel és kétségekkel, még nem ismertük egymást jól, de mégis olyan volt, mintha ezer éve tartana az a hét, és akkor… És akkor elkérte az előadót és a szám címét. Mert ezt választotta a döntőre.”


Keane – Somewhere Only We Know (A Szent Johanna gimi 5. – Remény)

“A tornateremből kiszűrődő zajból ítélve elkezdődött a karácsonyi buli. A Keane Somewhere Only We Know dala indította az estét. Remegő kézzel letöröltem a könnyeimet. Totálisan megsemmisültem.
– Menjünk be, hideg van – nézett rám Zsolti szomorúan, mire némán bólintottam. Mindenki elindult, én pedig a könnyeimtől homályosan néztem a karácsonyi fényeket, és lassú léptekkel utánuk indultam.
Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:
– Melyik szeptember 8.?
Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.
– Kilencedikben – mondtam halkan.
Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt, és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, és végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.
– Mennem kell – suttogta.
– Tudom – fúrtam bele a tekintetem az övébe.
– Megvársz? – kérdezte halkan.
– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.”


Gotye – Somebody That I Used To Know (Bexi-sorozat 1. – Késtél)

“Az utolsó „Now you’re just somebody that I used to know” kiéneklésével Márk felém nyújtotta a kezét, csuklóján a karkötőről a B betűs medál lógott, amire természetesen ráközelített a kamera, ahogyan azt előre elpróbáltuk. Ekkor Márk felé nyújtottam az M betűs medálos kezemet, ő felrántott a zongorától, és szorosan maga elé állított, fél kezével átfogva a derekamat. A zárásunk következett.
A szemébe nézve hezitáltam egy pillanatra, miközben a közönség tombolt, tekintve, hogy éneklés szempontjából véget ért a produkciónk. Vagyis ők azt hitték. Nekünk viszont még volt egy show-elemünk. Márk kérdőn nézett rám, nem tudta, most mi legyen, mivel én totál lemerevedtem, közben pedig a fülesemben a vezérlőből megállás nélkül azt kiabálták, hogy „rajta, gyerünk már!” Kétmillió néző. Új album. Élő műsor. A fenébe is! Legyen.
– Na, mire vársz? – kérdeztem halkan, fél szemöldökömet felvonva, mire Márk egy „rajtam ne múljon” biccentéssel megszorította a derekamat, és magához rántva megcsókolt.”


Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastátok, egészen biztos, hogy ennek a bejegyzésnek lesz második része, további számokkal. 🙂

Hamarosan jövök…

xxx Laura