10 kedvenc – Nagy Márk és Bexi pillanat

10 kedvenc Nagy Márk és Bexi pillanat.

(Az idézetek cselekményleírást és spoilert tartalmazhatnak azok számára, akik még nem olvasták a Bexi-sorozat köteteit)


– Itt várlak.
– Utállak.
– Nem is.
– De igen.
– Mondom, hogy nem. Látom, ahogy rám nézel.
– Nem is nézek rád.
– Ma megcsókollak.
– Nem, mert köhögsz – feleltem bosszúsan.
– Már jobban vagyok.
– Azt majd a doki eldönti.
– Úton vagy már?
– De idegesítő vagy! – nevettem fel, pedig nem is akartam.

Késtél (Bexi-sorozat 1.)


– Jó, figyelj, Beka. Most tök komolyan.
– Igen? – kérdeztem sokkal normálisabb hangnemben, mint ahogyan az előbb beszéltem vele, mert éreztem, hogy most ő is komolyan beszél.
– Amikor az előbb azt mondtad… hogy szeretsz.
– Igen? – dünnyögtem kelletlenül.
– Akkor majdnem kimondtam az első gondolatomat. De végül nem tettem.
– Öhm. Jó, oké, de én továbbra sem tudom, hogy mi volt az a bizonyos gondolat.
– Tudom – felelte. – És ez a legjobb az egészben.
– Mármint?
– Hogy nem is fogod megtudni. Még nem.
– Te most ugye viccelsz? – kerekedett el a szemem.
– Nem, ez teljesen komoly.
– Márk, ezt nem teheted, ez egyszerűen nem fair! – akadtam ki teljesen.
– Hát – tűnődött el. – Én is tökre sok mindent éreztem nem fairnek az utóbbi időben. Ez előfordul, tudod, ilyen az élet, meg minden.
– Szemét vagy – nevettem el magam zavartan.
– De te szereted ezt a szemetet – felelte.
– Fogadjunk, hogy most kacsintottál egyet – forgattam a szemem.
– Honnan tudod?
– Ismerlek – vágtam rá kapásból.
– Na. Ha annyira ismersz, akkor nyilván azt is tudod, hogy mit gondoltam – zárta le a témát, én pedig teljesen kétségbeestem.
– Nem, várj már, azt tényleg nem tudom.
– Majd elmondom. Egyszer.
– Egyszer? Mikor egyszer? – türelmetlenkedtem, bár tudtam, hogy ezzel semmire nem megyek.
– Csak… Majd egyszer.

Illúzió (Bexi-sorozat 3.)


– Beka, figyelj rám – hajolt közelebb, mire ösztönösen hátráltam, mert még a józan Nagy Márk lépéseit sem tudom kiszámolni, a részegét meg egyszerűen lehetetlenség. – Figyelsz?
– Figyelek – ingattam a fejem nevetve.
– Ha visszamehetnék az időben…
– Márk, ne kezdd! Könyörgöm, ezt most ne – kerekedett el a szemem.
– Ha visszacsinálhatnám – folytatta, figyelmen kívül hagyva az ellenkezésemet.
– De nem csinálhatod, Márk! Nem lehet.
– De ha mégis. Akkor ott maradnék veled. A forgatáson. Amikor Geri énekelte a Késtélt. Nem mentem volna át leütni. És akkor minden máshogy alakult volna. Most nem lennél a világ legunalmasabb emberének a barátnője – fakadt ki.
– Miért mondod ezt most? – sütöttem le a szemem.
– Tudod, hogy miért mondom. Mert utálom, hogy továbbléptél. Utálom, hogy vele vagy. Utálom, ahogy rád néz, és te rá nézel. Utálom, ahogy fogja a kezed. Utálom, hogy vele látlak. Utálom, hogy szeret téged. És utálom, hogy azt hiszed, szereted – magyarázta nevetve. – Egyszerűen utálom Gerit!
– Mi? – zavarodtam össze. – Tomit! Tomiról beszélsz, nem?
– Jó, akkor őt – legyintett. – Minek van neked ennyi idegesítő srác az életedben?
– Az összes közül te vagy a legidegesítőbb – vágtam az arcába a lehető legkomolyabban.
– Lehet – bólintott részegen. – Mégis engem szeretsz. Őt kedveled.
– Márk, nem szeretlek, hagyd abba ezt a hülyeséget! – kértem.
– De, igenis szeretsz.
– Nem fogok ezen vitatkozni veled – szóltam fáradtan.
– Látod, ennyi. Beismerted – értette félre, amit mondtam, úgy, ahogyan félre akarta érteni.
– Menj vissza – kértem.
– Szeretlek – válaszolta.

Nélküled (Bexi-sorozat 4.)


– A nyár elején azt hittem, hogy ez ennyi volt – tárta szét a karját. – A francba, Beka, még napokkal ezelőtt is azt hittem, hogy ez ennyi volt.
– Lehet, hogy tényleg ennyi volt – mondtam halkan. Márk azonnal megrázta a fejét, és a szemembe nézett.
– Majd akkor lesz ennyi, ha azt te vagy én úgy akarjuk. Addig nem – szólt dühösen. – Nem hagyom veszni, ami köztünk van, akkor sem hagyom, ha abba mindketten beledöglünk időről-időre – mondta az arcomba, aztán felvonta a szemöldökét. – Ehhez mit szólsz?
Tehetetlenül álltam előtte a szavait értelmezve, majd egy- szerűen széttártam a karomat:
– Azt, hogy szeretlek – suttogtam a könnyeimmel küszködve.
Márk sóhajtva az égre nézett, és megrázta a fejét.
– Én is szeretlek, Beka. Akkor is szerettelek, amikor utáltalak – ismerte be, nekem pedig felugrott a szívem a torkomba.

Egyszer (Bexi-sorozat 6.)


A zárásunk következett.
A szemébe nézve hezitáltam egy pillanatra, miközben a közönség tombolt, tekintve, hogy éneklés szempontjából véget ért a produkciónk. Vagyis ők azt hitték. Nekünk viszont még volt egy show-elemünk. Márk kérdőn nézett rám, nem tudta, most mi legyen, mivel én totál lemerevedtem, közben pedig a fülesemben a vezérlőből megállás nélkül azt kiabálták, hogy „rajta, gyerünk már!” Kétmillió néző. Új album. Élő műsor. A fenébe is! Legyen.
– Na, mire vársz? – kérdeztem halkan, fél szemöldökömet felvonva, mire Márk egy „rajtam ne múljon” biccentéssel megszorította a derekamat, és magához rántva megcsókolt.

Késtél (Bexi-sorozat 1.)


– Oké, és most mi lesz? – mosolygott.
– Mivel? Semmi. De amúgy mivel? – kérdeztem kissé ösz- szezavarodva.
– Veled. Velem. Velünk – kombinált, mire megráztam a fejem.
– Márk, nincs olyan, hogy velünk.
– Majd lesz – mondta szórakozottan.
– Nem, nem lesz. Soha!
– Ne mondj olyat, amit te sem hiszel el – nevetett fel magabiztosan.
– Márk – sóhajtottam, kissé belefáradva a beszélgetésbe. – Mit akarsz tőlem? De most komolyan. Nagyon jól tudod, hogy minden lányt megkaphatsz, miért én lettem a kattanásod? – kérdeztem értetlenül. – Mert én vagyok az egyetlen, aki nem dőlt be azonnal?
– Nem. Hanem, mert te vagy az egyetlen, aki mellett nem vagyok seggfej – mondta ki halkan, és az őszinte válasza megdöbbentett, mert egyáltalán nem erre számítottam.
– Ez nekem nem indok. Ez neked az – feleltem szomorúan, és azt hiszem, hogy a válaszától összetört bennem valami, ami már alapból sérült volt, mert eleve repedten kaptam.

Hullócsillag (Bexi-sorozat 2.)


– Na, menj a fenébe – mondta a fejét rázva.
– Márk, várj már – próbálkoztam.
– Nem, Beka! – vette át a szót. – Egyszer szakítottál velem, oké, lenyeltem, elviseltem, mert volt rá okod, de ha most megint kidobsz, az már a vicc kategória – közölte indulatosan. – Nincs tizenkét órája, hogy összejöttünk! Te valami rekordra készülsz? – rázta a fejét ingerülten, utalva arra, hogy az első alkalommal sem tartott sokkal tovább az, amikor együtt voltunk.
– Márk! – forgattam a szemem, megpróbálva félbeszakítani, de képtelenség volt, folyamatosan mondta a magáét.
– Mert oké, beismertem, hogy beléd estem, de azért annyira nem nagy dolog, szóval érted, én Nagy Márk vagyok, engem nem szoktak kétszer dobni, megjegyzem egyszer sem, de azt megbeszéltük, hibáztál, és megbántad. Többször is – kezdte fényezni magát, mire a mellkasára téve a kezem belöktem a házba, és becsuktam magunk mögött az ajtót. Márk furcsán körbenézett, és megrázta a fejét. – Na jó, döntsd el, hogy mit akarsz, mert ez kezd nem szakításra hasonlítani – kacsintott rám, kissé félreértelmezve a szituációt.
– Hülye! – szóltam hirtelen, mert ez volt az első, ami eszembe jutott.

Valahol (Bexi-sorozat 5.)


– Nyugi, Beka, már megyek is – kezdte. – De valamit… valamit tudnod kell.
– Igen?
– Elszúrtam, tudom, hogy elszúrtam aznap este. De én ilyen vagyok. Én vagyok az, aki elszúrja, és te vagy az, aki segít helyrehozni. Csak… csak akkor nem segítettél.
– Mert mondjuk velem szúrtál ki a legjobban? – szakítottam félbe.
– Nem, Beka – ingatta a fejét kínosan röhögve. – Magammal szúrtam ki. Mit akarsz hallani? Hogy elszállt az agyam? Már megint? Hogy egy pillanatig nem gondolkodtam? Hogy én, állat, kockára tettem mindent, aztán el is buktam? Azt hiszed, nem tudom? Minden egyes pillanatban eszembe jut azóta is. Hogy miért voltam ekkora barom. De megtörtént. Nem tudom megváltoztatni a dolgokat. Neked fogalmad sincs, hogy mennyire szerettelek. Hogy te vagy az egyetlen, aki valaha érdekelt. Akiért bármire képes lettem volna. Hogy amikor végre sikerült, akkor elszúrtam, és pont te, pont te nem hagytál nekem annyi időt, hogy elmondjam, hülye voltam. Ott hagytál, Beka, szó nélkül, és rohadtul nem tudtam ezzel mit kezdeni. És most sem tudok. Mert oké, elvagyok nélküled, látod. Csak elég szar – mondta ki, én pedig elkerekedett szemmel hallgattam.
– Ezt miért most mondod? Miért két hónappal később? Elkéstél vele, Márk. Baromira elkéstél – suttogtam teljesen ledöbbenve.
– Hát, úgy tűnik, hogy neked már csak ilyen késős sztorijaid vannak… – mondta kelletlen mosollyal az arcán. Ez talált. Süllyedt.

Nélküled (Bexi-sorozat 4.)


– Márk – bújtam ki az öleléséből, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Igen?
– Köszönöm – suttogtam.
– Ne viccelj, Beka – ingatta a fejét. – Ez csak… – pillantott a jegyemre a kezemben.
– Nem csak ezt – ráztam meg a fejem. – Hanem azt, hogy akkor is hallod, amit mondok, amikor mindenki más azt hiszi, csendben vagyok.
– Most erre mit mondjak? – mosolyodott el. – Nem vagyok neked mindenki más.
– Sose voltál – biccentettem helyeslőn

Egyszer (Bexi-sorozat 6.)


„Utállak, Márk, komolyan” – küldtem el indulatosan.
„Nem, Beka. Te még mindig szeretsz engem” – válaszolta.
„Csak szeretnéd, hogy szeresselek!” – kontráztam.
„Csak szeretnél nem szeretni!” – reagált azonnal.
„Márk, most fejezd be. Barátom van.”
„Majd elsétál” – írta, én pedig bár nem akartam, felnevettem az üzenetén.
„Amúgy neked meg barátnőd van” – emlékeztettem erre az apróságra.
„Őt meg majd én küldöm el sétálni” – felelte frappánsan.

Nélküled (Bexi-sorozat 4.)


View this post on Instagram

😉❤️ #bexisorozat #márker

A post shared by Leiner Laura (@leinerlauraofficial) on

Hamarosan jövök…

Laura