Ha december, Akkor szakítsunk

Néhány (vagyis inkább egészen sok) Akkor szakítsunk idézet, decemberre. 🙂 (Mert ez egy szilveszteri könyv…)

Az egészet nem is így akartam. Eredetileg egy szilveszteri buli lett volna az utolsó, amire vágytam. Semmi mást nem terveztem az év utolsó napjára, csak hogy egy százas zsepivel az ölemben csokit és chipset kajáljak, majd tátott szájjal zokogva (ezzel láthatóvá téve a megrágott falatokat) a világ legundorítóbb látványát nyújtsam. Ehhez még bónuszként jött volna a laptopomon lévő romantikusfilm-válogatás, amely csak olyan alkotásokat tartalmaz, amikben legalább az egyik szerelmes hős kinyúlik.

– Lia, állj már le – szakított félbe félénken. – Nincs barátnője. Csak…

– Csak mi? – rágtam a szám szélét.
– Csak túllépett a dolgon

– Mi az, hogy túllépett? – szakadt ki belőlem fájdalmasan.

– És mi az, hogy a dolgon? Én vagyok a „dolog”?

Az a szemét összetörte a szívem! Fáj!

– Ó, és még valami. Megkérem Szilkót, hogy vigyen el minket kocsival. Remélem, nem gond…

– Szilkót?

– Igen – biccentettem.

– A bátyádat?

– Igen.

– Szilkót, a bátyádat? – értetlenkedtek tovább.

– Igen! – közöltem.

– Lia – nézett apu mélyen a szemembe. – Ha kiviszed ebből a házból az antiszociális testvéredet szilveszter estéjén, hivatalosan is te leszel a kedvenc gyerekünk.

– Te, figyelj, tudod, mire gondoltam?

– Nem, de biztosan elmondod – közölte.

– Igen, terveztem. Szóval. Veled szakítottak… Velem szakítottak. Dumálhatnánk.

– Szakítottak? – vonta fel a szemöldökét.

– Aha – bólintottam, némi gombóccal a torkomban.

– Lia, lehet, hogy veled szakítottak – szólt halkan. – Velem nem. Nekem kiszakították a lelkemet, ökölbe zárták, megfacsarták, porrá zúzták és felemelték, hagyva, hogy felkapja a szél és elszálljon, mintha sosem lett volna – szemléltette, hogy mitől is más kettőnk esete. Az államat vakargatva néztem rá.

– Mégis mióta ülsz itt és olvasol? – töprengtem, enyhén aggódva a mentális épségéért.

– Ki tudja már… – vette drámaira a figurát.

– Na jó, elég! – Kikaptam a kezéből a könyvet, és összecsaptam. – Tudod, mi kéne neked?

– Egy zár az ajtóra?

– Nem – meredtem rá unottan.

A párnámat felemelve előszedtem a kinyomtatott, lesírt és összegyűrődött fotónkat, amelyen a ráhullott könnyeimtől elmosódott és hullámosra száradt Norbi arca, és csakúgy, mint kábé minden órában, most is ránéztem pár pillanatra, aztán újra eldugtam mindenki és magam elől is.

– Egyre mélyebbre süllyedsz, inkább hagyd abba – tanácsolta.

Nem mondom, hogy nem fájt, sőt, nem tagadom, minden telefoncsörgésemnél, üzenetnél és értesítésnél fohászkodtam, hogy ő legyen, de annyira lefoglalt a bosszúm, hogy különösebben nem foglalkoztam vele; a csalódottságom, miszerint egyszer sem ő keresett, pillanatok alatt elmúlt, és csak jobban felszívtam magam.

A parti, mily meglepő, a „Projekt X buli Szánkóéknál” nevet kapta, ami azért szörnyen eredeti, mert a 2012-es azonos című film óta valamennyi gimis bulit így hívnak, akár hasonlít a filmbelire, akár cseppet sem. Még a nyomi kilencedikesek is így hívták az egyikük szülinapi buliját, pedig ott aztán a legextrémebb dolog az volt, hogy egy laktózérzékeny gyerek is evett a tortából, és emiatt ki kellett hívni az ügyeletet.

– Egyébként, ha elfogadsz egy tanácsot. Szerintem engedd el, és ha ő is szeret, akkor majd magától visszajön – szólt halkan.

– Gondolod? – sóhajtottam, szomorúan követve a tekintetét.

– Egészen biztos vagyok benne. (…)

– De várj. Azt mondtad, ha szeret, akkor visszajön. És ha nem szeretne?

– Akkor legalább elengedted – szólt bölcsen.

 

View this post on Instagram

😍 #szjg #akkorszakitsunk #bexisorozat

A post shared by Leiner Laura (@leinerlauraofficial) on

– Hogy festek? – kérdeztem sóhajtva, a bátyám felé fordulva. – Mondd, hogy Norbi meglát és újra belém szeret – pislogtam.

– Biztosan – közölte unottan. – Talán kómába is esik.

Az elmúlt héten sokszor elképzeltem, milyen lesz, amikor majd először találkozunk a szakítás után, de azt hiszem, erre nem lehet eléggé felkészülni. A szívem vadul zakatolt, és ahogyan a fiút néztem, akit kicsivel több mint egy hete még szerettem, minden erőmmel azon voltam, hogy most szívből utáljam. Nem volt könnyű, de nagyon akartam. Csak hát… Minden, ami ő volt, nemrég még nagyon szerethető volt számomra.

– A kocsiban – kezdte Szilkó – nincs balhé. Nincs evés. Nincs ivás. És nincs boldogság – kötötte ki az utazási feltételeket.

– Mi? – kérdezte Eszti döbbenten.

– Jól hallottad. Aki jókedvű azt kirakom. Nem tolerálom az autómban.

– Te mindig ennyire idegesítő voltál? – meredt rám.

– Aha – bólintottam.

– Te mit csinálsz? – kérdeztem vacogva.

– Valamit, amiért sokkal tartozol majd nekem – ragadta meg a karom, és magával húzva sietősen elindult a ház felé.

– Vagyis? – néztem rá összeszorult szívvel.

– Nem hagyom, hogy hülyét csinálj magadból – fordult hozzám.

– Most már pontosan tudom, hogy mit veszítettem.

– És mit?

– Semmit – tárta szét a karját.

– Szeretem meg utálom is!

Soha nem mondtam el neki, de igazából ez volt az a pillanat, amikor totálisan beleestem.

– Tudtad, hogy én is tetszem neki? – hunyorogtam, félrebiccentve a fejem, úgy nézve rá.

– Tudtam – közölte totál természetesen, mire elképedtem.

– De szemét vagy! Miért nem mondtad el?

– Mert nekem is tetszettél – röhögött fel. – Miért mondtam volna el?

Nevetve megráztam a fejem, és sóhajtva néztem rá.

Nem beszéltünk meg semmit. Nem hoztuk fel a sérelmeket vagy vágtunk egymás fejéhez dolgokat. Csak folytattuk ott, ahol abbahagytuk, valahol szilveszter előtt nyolc nappal.

Hamarosan jövök…

xxx Laura