Ahogy én voltam

A bejegyzés szövege és annak bármely részletének felhasználása engedélyköteles

Sokan vártátok tőlem, hogy megosszam a személyes tapasztalatomat az engem ért hosszadalmas bullyinggal kapcsolatban, és ahogy ígértem, elmesélem mit és hogyan tettem azalatt az idő alatt, amíg bántalmaztak, bízva abban, hogy akinek szüksége van rá, tud belőle valamit használni, talál benne segítséget, vagy csak érzi, nincs egyedül. Jelentkezem plusz egynek.

Röviden arról, ami velem történt: Valaki, aki az ifjúsági könyvsorozatom olvasását már egy 2021-es interjúban “furcsa perverziójának” nevezte, 2024 végén először írt egy kőkemény cikket róla, majd ezt követően elindult egy hosszú vodcast a könyvről, ahol többrészes kibeszélő mögé bújtatva személyes sértések és valótlan állítások hagzottak el rólam, adásról adásra folyton visszatérően, ismételve és adagolva a személyemmel kapcsolatos erős valótlanságokat. Ami megnehezítette a dolgot, hogy egy többórás anyagban elejtve egy-egy súlyosan sértő megjegyzés és elszólás nem annyira könnyen észrevehető, főleg, ha az alapstílus miatt jól beleilleszkedik a tartalomba. De attól még ott van és elhangzott. Ha csak egy lenne belőle, az is bőven elég, mert annyi sem lehet személyes sértésből és rágalomból egy könyvkibeszélőben, de rólam nem egy volt, hanem több, folyamatosan, ami felfoghatatlan erkölcsi károkat okozott, és ami ellen én nem tehettem semmit. Közel két évig tartott. Ha egyáltalán vége.

És mivel rengeteget kísérleteztem és próbálkoztam azzal, hogy miként lehet egy ilyet elviselni, összeszedtem néhány pontban, hogy én hogy és mit csináltam. Muszáj előre leírnom, hogy nekem ezt a hosszan tartó bullyingot soha nem volt ugyanolyan megélni közben, hullámvasútként voltak nehéz és sokkal nehezebb időszakok benne, ezért a bevált módszereket sem sorrendben, hanem össze-vissza alkalmaztam, attól függően, hogy éppen mire volt szükségem és mi segített.

Fontos! Ez a bejegyzés egy saját beszámoló, nem helyettesítése a valódi segítségnek, akit bántalmazás ér, forduljon minél előbb a megfelelő személyhez és szakemberhez, és soha ne legyen egyedül a problémájával! Én is így tettem, de sokat segítettek még továbbá az alábbiak:

Analógia keresése: Nekem rengeteget adott az, hogy több olyan esetről olvastam, néztem vlogot, hallgattam beszámolót, akik hasonlókat éltek át. Az ő történetük sokszor adott kapaszkodót, ahogyan az ottani támogató kommentek száma is mindig meggyőzött arról, hogy sokkal többen vannak a bántalmazás ellen, mint gondolnánk, és ez a sokszor láthatatlan tömeg erősebb mindennél, és ha tudnak róla, jönnek segíteni. 

Figyelemelterelés: Annak érdekében, hogy ha csak időszakosan is, de kizárjam a velem történteket, sokszor kényszerítettem magam arra, hogy kikapcsoljak, ami nem csak social detoxot jelentett (amit nagyon ajánlok, mert komoly mentőöv tud lenni), de a net nélküli lét mellett a saját gondolataim elterelésére is ügyeltem, így például rengeteget olvastam. Ami érdekes, és nálam igazán hatott, sőt, szinte terápiás jelleggel ért fel, azok nem a fikciók, hanem a memoárok voltak. Nagyon tanulságos volt emberi életek és karrierek hullámvölgyeiről olvasni, nagyon sok erőt adott, hogy milyen nehéz szituációk és élethelyzetek után álltak fel, ahogy az is sokat számított, hogy általam nagyra tartott hírességeknek olvastam őszinte beszámolóit a nehézségekről. Több olyan művész életútját is megismertem, akiknek súlyos mentális sérülést okozott az életének ez az időszaka, ebből is rengeteget tanultam. Ehhez képest a filmekből és sorozatokból semmi ilyet nem fogyasztottam, ott abszolút a biztonságos komfortfilmeket és sorozatokat néztem, ha csak egy kicsit is úgy éreztem, most legyőz ez az egész, ami történik velem (főleg azokban az időkben, amikor még messze volt a vége) ezredszerre is elindítottam ugyanazt a sorozatot, amiről tudom, hogy a legnagyobb menedékem. Mindig feltöltött és továbblökött.

Kerülés: Az egyik legfontosabb lépés volt, hogy ne is lássam azt, amit nem akartam látni, ami bántott, ami terhes volt, ami kapásból elrontotta a napom, úgyhogy nem gondolkodtam, hanem blokkoltam. Rájöttem, hogy én döntök arról, mit és kit engedek be, így tiltottam minden olyan oldalt és a fő személyt is, ami a videósorozattal kapcsolatos. És, ami már nehezebb volt, de megálltam, hogy rákeressek, vagy tovább nézzek egy reelst, tiktokot, vagy bármit, amit kéretlenül feldobott az algoritmus, ahogy a hirdetést is jelentettem kéretlennek, mert olyannal is találkoztam, amikor fizetettben jött szembe. Letiltottam azt is. Egy idő után csak kapott screenshotokból és a barátaim által megnézett tartalmakból informálódtam, ezt is módjával, mert meg kellett tanulnom úgy élni, hogy a saját életem és hétköznapjaim mellett ez párhuzamosan folyamatosan történik velem. Nagyon fontos volt kizárnom, amennyire csak lehet. De itt muszáj megjegyeznem, hogy ez nem ment varázsütésre, sokszor nem napokra, de egy-két hétre is kizökkentett, és teljesen kikészített lelkileg, ha a tudomásomra jutott, hogy újra elhangzott egy durvább hazugság, vagy annyira messzire ment egy gúnyolódás, hogy többen írtak róla nekem. Ilyenkor nagyon nehezen tudtam túllépni rajta, és nem egyszer estem vissza a gödör aljára, ahonnan újra kezdhettem elölről a kimászást.

A megszégyenítés kezelése: Talán erre kerestem rá a legtöbbet, és nagyon jól tettem, mert a megszégyenítés az egyik legrombolóbb és legpusztítóbb érzés, amit a bántalmazás okozni tud, és nagyon fontos foglalkozni vele. Ez egy rettenetesen nehéz utazás volt nekem, mert a közönség előtti megalázás, amit rám borított valaki, ráadásul folyamatosan, ilyen hosszan, az olyanokat okozott bennem, mint a tehetetlenség, a csalódottság, és mivel nagy nyilvánosság előtt történt, a szégyen érzése, amit az ottani azzal egyetértő és támogató reakciók is sokszor felerősítettek. Emiatt többször éreztem azt, hogy valamit hibáztam, ami miatt rengetegszer tartottam önvizsgálatot, hogy hol lehet a baj, mit csináltam, ami ezt kiváltja, és éreztem rossznak magam azért, mert ennyiszer hallottam. Az egyik legnehezebb része volt ezt megélni, és átélni, miközben az agyam folyamatosan próbált azzal védekezni, hogy nem csináltam mást, mint írtam egy tinikönyvet, ami nem tetszik mindenkinek. De sok idő volt, mire ide visszataláltam, ehhez a hozzáálláshoz, mert az első videóknál például tisztán emlékszem, hogy elsüllyedtem a szégyentől, amiért valaki így beszél és ezeket mondja rólam. Rengeteget dolgoztam azon, hogy ne érezzem hibásnak magam azért, amit kapok, erre túlzás nélkül szerintem egy évem ráment. De végül eljutottam oda, hogy ez nem az én szégyenem.

A félelem: A bullying egy folyamatos rettegés, mert nem tudod mit kapsz következőleg, nem tudod mikor kapod, és nem tudod, hogy az mennyire lesz rossz. Olyan, mint a múltkor? Vagy most megkegyelmez, és egy kicsit jobb? Vagy sokkal rosszabb? Ez egy lélekölő folyamat, mert a folyamatos félelemben tartás megbénít. Nekem a videók között néha hónapok is elteltek, majd jött az új beharangozója, amitől megint görcsbe kerültem, attól tartva, most vajon mit húznak majd rám, vagy mivel azonosítanak. Nem a könyvet. Nem a szereplőket. Engem. A tudat, hogy valami rosszat fogsz kapni, könnyen eluralja az életet, így ezt vettem a legkomolyabban, és végül a teljes közömbösséggel kezeltem, amire kényszerítettem magam, és így egy idő után beállt az agyam arra, hogy jó, mondjon amit akar, nem félhetek ettől ennyire, majd valahogy megint kibírom. Nem tudom, hogy ez helyes hozzáállás-e, de én ezt máshogy nem tudtam megoldani, viszont muszáj volt ezzel kezdenem valamit, mert nem akartam félni, és nem akartam, hogy félelemben tartson valami.

Nem a te hibád: Sokszor gondolkodtam el azon, hogy vajon mi lehet az az ok, amitől ilyen indulatot és gyűlöletet vált ki valakiből egy ifjúsági lányregény, ami tizenhat éve jelent meg. Amire nem elég egy cikk, vagy egy ténylegesen objektív kibeszélő sorozat (amiből mellesleg több is létezik és foglalkozik a könyvsorozatommal), hanem helyette egy szubjektív, személyeskedő, clickbait vodcast lesz belőle, kiegészítve más felületen egyéb bully videókkal és tartalmakkal. Nem találtam meg rá a választ, de rengeteg mindenkivel beszéltem, és mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy ez nem az én hibám. Ez egy nagyon fontos visszajelzés, és óriási segítség volt, sokat mantráztam magamban, egészen addig, amíg igazán rögzült. És én is csak ezt tudom mondani mindenkinek, aki hasonlót él át. Hogy ha valaki kinéz magának, az nem a te hibád. Ha beléd áll, nem a te hibád. Ha felhasznál téged, nem a te hibád. Ha nem hagy békén, nem a te hibád. Ha nem tud túllépni rajtad, nem a te hibád. Ha megszégyenít, nem a te hibád. Ha nem hagyja abba, nem a te hibád. Ha messzire megy, nem a te hibád. Csak nem a te hibád. 

Elég!: Számomra az egyik legmeghatározóbb és legjelentősebb szavak egyike, amihez akármikor joga van az embernek. Azt mondani, hogy elég volt, mert senki nem köteles elfogadni egy szituációt, amibe belerakták, nem köteles tűrni, és nem köteles viselni a másik döntését magával kapcsolatban. Nincs olyan, hogy valaki “megérdemli”, “ez már kijárt“, vagy “ez hozzátartozik a dolgokhoz”. Nem, és bárki mondhatja, hogy elég! Én mondtam. Most is mondom. 

Fellépés a bántalmazás ellen: Erről nem írhatok bővebben, de egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy jeleztem a problémámat azon a helyen, ahová ez tartozik. Nem konkrétan annak a személynek, mert olvastam arról, hogy nem kell szembenézni a bántalmazóval, ha valaki nem áll rá készen, én pedig nem álltam, és lehet soha nem is fogok, de tettem lépést más személyek felé, és hangot adtam annak, ami velem történik. Ez egy folyamatban lévő dolog, amiről emiatt még nem beszélhetek, de fontos, hogy nem hagytam annyiban.

Hagyj időt: Egy bullying átélése nagyon megterhelő, a feldolgozása pedig bármeddig eltarthat, erre nincs időkorlát, mindenki a maga tempójában gyógyul. Én például csak most kezdem, de ahogy beszélni kezdtem róla egy élőben és utaltam rá egy podcastben, volt, akitől rögtön megkaptam kommentben, hogy “még mindig ezzel a sztorival vagyok elfoglalva?”. A válaszom egyszerű: Igen. Mert a sztori a bántalmazásom, és attól, hogy valaki már ráunt a témára, és lapozott, én akkor beszélek róla, és annyiszor, amennyiszer szükségét érzem. Ahogyan a “nőj fel” kommentre is csak azt tudom válaszolni, hogy vannak dolgok, amikhez nem lehet. Ilyen a bullying. 

Segítségkérés: Ez az, aminek fontosságát nem lehet elégszer kiemelni. Hogy amennyiben bántalmazás ér, kérj segítséget! Lehet egy barát, egy ismerős, egy szakember, de kérhetsz érzelmi támogatást a neten, elmondhatod egy csoportban, beszélhetsz róla anonimként, de ráírhatsz bárkire azzal, hogy van egy ilyen problémád. Saját tapasztalatból mondom, hogy az emberek szeretnek segíteni, és sokkal, de sokkal nyitottabbak, és támogatóbbak, mint gondolnánk. Én konkrétan mindenkinek elmeséltem, hogy mit élek át, komolyan, egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy megosztom privátban, elmeséltem minden családtagomnak, barátomnak, ismerősömnek, kollégámnak, írótársamnak, kiadóvezetőnek, zenésznek, újságírónak, filmkritikusnak, de ráírtam ismeretlenül influenszerre, tiktokerre, és általam nagyon kedvelt youtuberre is. Egyszerűen megkérdeztem, elmesélhetek-e valamit, és kikérhetném-e a véleményét, tanácsát, amire legnagyobb meglepetésemre és boldogságomra mindenki visszaírt, még úgy is, hogy előtte sosem beszéltünk. Mindenki nagyon nyitott, kedves és támogató volt velem, és mindenki drukkolt, hogy tartsak ki, ami rengeteget segített a nehezebb napokon, mert sokszor csak ezek a visszajelzések és reakciók adtak erőt. Két évbe nagyon sok mélypont fér bele, és én mindig ráírtam valakire, hogy elmeséljem. Éppen ezért a tanácsom az, hogy beszélni, beszélni, és beszélni róla, mert minél többször mondtam el, és minél több embernek, annál erősebb lett bennem a “nem vagyok egyedül ezzel az egésszel, mert ott állnak mögöttem” érzés.

Időzítés: Erre nagyon figyeltem, és csak akkor beszéltem róla nyilvánosan, amikor készen álltam rá (privátban persze folyamatosan, soha nem voltam vele egyedül). A publikus részére viszont tudatosan, hónapokig készítettem magam, és arra, hogy amikor előjövök, mire számíthatok. Tudtam, hogy a támogatás mellett biztosan lesz áldozathibáztatás, hogy lesznek, akik nem veszik ennyire súlyosnak a problémát, és engem okolnak majd. Ami egyébként így is lett, a podcastben tett utalásom után rögtön voltak, akik máshogy látták, és hibáztattak, sértegettek, amiért “gyenge vagyok”, és “ennyit nem bírok el”, vagy éppen miért lettem író, ha “nem bírom a kritikát”. Ezt persze mind azután, hogy elhangzott tőlem, a kritikával sosincs baj, a személyeskedéssel és gyűlölettel igen. Ahogyan az egész folyamat alatt, itt is volt, aki pont a problémás részt nem vette figyelembe, ami annak ellenére is nehéz volt, hogy számoltam vele előre, így saját tapasztatból mondom, hogy erre is fel kell készülni sajnos.

Az érzelmek megélése: Rengeteg, de rengeteg féle érzelem van egy ilyen igazságtalan és kéretlen szituációban, és fontos, hogy mindegyiknek helye van és egyik miatt sem szabad rosszul érezni magunkat. Engem a hosszantartó bullying alatt a létező összes érzelmi állapot megtalált, voltam csalódott, szomorú, elesett, és reményvesztett, de voltam mérges, voltam erős, voltam tele haraggal, és voltam úgy is, hogy nem tudom hogy vagyok. Volt, hogy azt gondoltam nem bírom ki, és volt, hogy azt gondoltam, ez nem is az én problémám, csak a kivetülése vagyok valakiének. Ez a sokféle érzés megszámlálhatatlanul sok nehéz pillanattal járt, és megszámlálhatatlanul sok negatív gondolatot hozott, szinte mindig körbelengte a témát, akárhányszor rágondoltam, amit szintén meg kellett tanulnom kezelni, hogy módjával engedjek neki teret, és ne uraljon el, mert akkor legyőz. Ez is időbe telt, hogy tudjam kontrollálni, de ettől függetlenül minden köztes érzés teljesen helyénvaló és odaillő volt. Mindegyik.

Elvárások kizárása: Ebben rengeteget edukáltam magam, mert meg kellett tanulnom elfogadni, hogy nem várhatok sem empátiát, sem megértést, és főleg nem megbánást a bántalmazótól, mert az ő világában normális amit csinál, és igazat ad magának, ezen pedig semmi nem tud változtatni. Ezt az is bizonyítja, hogy küldtek nekem olyan screenshotot, amikor valaki megvédett egy külön, mindentől független videóban, ő viszont ennyit sem bírt ki, és odakommentelt, ott próbálta meggyőzni a posztolót arról, hogy miért nincs igaza, és neki miért van. Itt szeretném megjegyezni, hogy még mindig egy ifjúsági könyvsorozatról beszélünk, amivel annyira aggasztóan sokat foglalkozik valaki, hogy sokszor többórányi saját tartalom mellett idegen videók alá is kommentel ezzel kapcsolatban. Voltak, akik kiálltak mellettem, hogy a személyeskedés és bántalmazás elég túlzás, de ott rögtön megjelent az “ez csak kritika” reakció. Ami attól, hogy valaki így gondolja, még nem lesz igaz. Ha személyes sértés ér, az személyes sértés, azon nincs mit magyarázni, ott van, elhangzott, én pedig ha úgy érzem, akkor felszólalhatok ellene. Nem azért, hogy bárkit meggyőzzek. Azt már rég elengedtem. Nem ezért teszem. Hanem mert tartozom vele magamnak, és tartozom vele mindenkinek, aki számít rám abban, hogy kimondom, ilyet nem lehet. Felelősségem van abban, hogy milyen üzenetet közvetítek ezzel, ami nem lehet az, hogy elfogadom, mert reménytelen. Soha. Ha én ezt hagyom, akkor mi lesz a kapaszkodója annak, aki abban bízott, hogy majd én kiállok a bántalmazás ellen? A legnehezebb, legkilátástalanabb időszakban, amikor egyszerre hasított százezres nézettséggel egy újabb videó, és ömlöttek a negatív tiktokok, és már nem tudtam reálisan megállapítani szinte semmit, mert már annyi ütés ért, hogy azt sem tudtam hol fáj a legjobban, és mindez még mindig egy ifjúsági naplóregény miatt, akkor csak arra gondoltam, hogy ha ennek egyszer vége, akkor leírom. Hátha segít valakinek. Remélem, hogy segít valakinek.

És hogy mitől gondolom bántalmazásnak, ami engem ért? Mitől nem vélemény, hanem bullying? Mert videókban valaki valótlanságokat állít rólam. Mert kritikaként a karaktereim gondolatait, és minden rossz tulajdonságát velem és a személyemmel azonosítja. Mert olyan szinten személyesre veszi a könyv véleményezését, hogy elhangzik olyan, miszerint addig kedvelt egy szereplőt, amíg nem tudta meg, hogy hasonlít rám… Ez a személyeskedő, szándékosan cancelelő narratíva alapból bullying, de végezetül álljon itt az engem ért bántás kronológiai sorrendje, 5(!!!) évre visszamenőleg, ugyanattól a személytől:

2021-ben nyilatkozott arról, hogy “furcsa perverzióként a könyvsorozatomat olvassa”

2024 végén született egy cikk a könyvsorozatomról

2025-ben elindult a videósorozat, több részen keresztül bántó, egyoldalú, valótlanságoktól és pontatlanságoktól hemzsegő adásokkal

2025 és 2026 nyara között végig, párhuzamosan a vodcasttel: Instagram sztorik, ahogyan még koncerten is gúnyolódva pózol a könyvemmel, tiktokok, ahogyan a karaktereknek kiadja magát, beöltözik nekik, videó promó, ahogyan a szakállával simogatja és megpuszilja a könyvet, karácsonyi pulcsit hord a karakter nevével, gúnyból ünnepli a könyv dátumait, ahogyan a főként tini olvasók teszik, de elhangzik olyan is, hogy egy fogadás elvesztése esetén a vesztesnek büntetésből el kell mennie a könyvesboltomba. Ez nem könyvelemzés, és nem is fér bele. Mindezek után 2026-ban egy eseményen aláírta a könyvem valakinek, hogy sok szeretettel tőle, és ezt kirakta sztoriba is. A könyvet, aminek nem ő a szerzője. Amit nem ajándékba vett valakinek, hanem odavittek neki aláíratni. A könyvet, amit 2021 óta elemez, sérteget, lejárat és mégsem tud elszakadni tőle. Amit én írtam. És amit végül dedikált a saját nevében. 

Nincs író, vagy könyves ismerősöm, aki ezen ne akadt volna ki. És azt hiszem, hogy ez az a dolog, amit örökre magammal viszek ebből az egészből. Az a screenshot a telefonomban, ahogyan öt évvel azután, hogy a perverziójának nevezte a könyvemet, beleírta a Szent Johanna elejébe a nevét.

Ezért bullying.

És még egy nagyon fontos megjegyzés. Senki ne hagyja magát, ha jelzi a problémát, és azt kapja válaszul, hogy:

Miért nem szóltál előbb?

De azért ez neked is jó egy kicsit, nem?

Bocsánatot kérek, de akkor többé nem beszélhetsz róla.

Én mindhármat megkaptam. Ezért is bullying.

(A bejegyzésben felhozott valamennyi utalás és példa nyilvános, mindenki számára elérhető felületre került fel, amit bár nem tehetek ki, az összesről megvan a lementett videó és screenshot. A 2021-es videóról és az aláírásról is)